Vissza a múltba
Jártam sorra a pincéket, kocsmákat, éttermeket, pizzériát, cukrászdát, boltokat, szálláshelyeket, csak azért, hogy apró, esetleg feltűnő jeleket, üzeneteket találjak a múltból, a garabonciástól. Lassan már mindenütt ezeket kezdtem keresni. Persze az alapot az a térkép a ládikában, az adta. Nehezítette a dolgomat, hogy nem minden volt ott, ahol a térkép mutatta. A református templomban például a rejtélyes Kossuth ládikó titkát, alkotóját kutattam. De a megtalálása a torony gerendázata között volt, nem pedig a térkép által jelölt helyen. Vajon ki lehetett ez az elkötelezett ács segéd, aki ezt a ládikót feliratozta a saját versikéjével? Nagyjából ezt tudtam kiolvasni belőle:
"Ha te engem felbontasz
Egy szép emlékre akadsz.
Olvasd el figyelmesen,
Szépen és értelmesen!
Emlegesd nevünket!
Rég hant fedi testünket.
Éljen a magyar hon!
1894."
De van valami, ami nem hagyott nyugodni a doboz tartalmát illetően. Ki volt Nagy Gida, aki az akkori jeneiekkel 19 ft-ot adományozott az akadémia építésére? Talán csak nem akarta elrejteni valódi nevét (Gedeon becézve Gedő – Jenő). Mindenesetre számtalan anekdota került elő nemcsak vele kapcsolatban, de a többi lelkészt illetően is, akik általában mindannyian igen hosszú ideig voltak az ecclesia szolgálatában. Például megtudtam az igen készséges lelkipásztortól, hogy Nagy Gida és Oroszy Pál jóbarátok voltak Petrovich Sándorral, a későbbi Petőfivel. A három jó barát együtt volt jóban, rosszban. A tanulók viselkedését tárgyaló fegyelmi bizottság jegyzőkönyvében a „18. ügy”-ként bejegyzett vétség szerint Petrovich Sándor és nagy Gedeon bűnösnek találtatott, mivel nem készítették el a házi feladatukat. A bejegyzés ma is ott olvasható Pápán a Dunántúli Református Egyházkerületi Levéltár állandó kiállításán. A három egy húron pendülő cimbora összetartására jellemző az eset, amely szerint Petőfi egy kollégiumi ünnepségen akarta saját versét előadni, ám a foltokkal tarkított egyetlen nadrágja méltatlan lett volna az ünnepi alkalomhoz. Nagy Gida sietett a segítségére, kölcsönadván neki saját fekete nadrágját. Családja emlékezetében a derűs történet úgy folytatódik tovább, hogy a kölcsönkapott nadrágot Petőfi soha többé nem adta vissza. A szabadságharc kitörésekor egy emberként vállalták a forradalmi eszméket, s mindhárman önkéntesen álltak be a honvédseregbe. Petőfi a harctéren maradt, barátai végig kisérték a csatározások során a hadi eseményeket, s ott voltak a világosi fegyverletételnél is. A szabadságharc leverését után Oroszy Pálnak menekülnie kellett a rémuralom elől. Így jöttek haza mindketten Diósjenőre, s szolgálták lelkészként, tanítóként falujukat teljes szívükből halálukig igazi bokorként.
A lelkipásztor különben egy vékonydongájú, idős korba hajló, kicsit marcona, de mégis mindig mosolygós. Mélyen barázdált arcán azonnal a nagy, szelíd barna szemein akadt meg az ember tekintete. Kiemelkedő homloka felett vígan fújdogálta párszál haját a szellő, de a megmaradt dús, hollófekete hajszigetben alig lehet, őszbe fordulót találni. Huncut szájszeglete felett kis bajuszt viselt, de csakúgy odabiggyesztve, jelezve férfiasságát. Nemcsak a hely történetében volt rendkívül elmélyült, és persze a teológia filozofikus, mégis gyakorlati mélységeiben, de ő maga kiváló verseket írt, amit sok helyen publikált. Mindjárt mutatok is pár sort, mert kiválóan jellemzi őt. A szavai csendesek, olykor mélabúsan csengtek, mint a meg nem értett embereké, akik többre hivatottak. Azonban mindig ott bujkált benne a kisváci vagány, a maga haza és Isten szeretetével. Elmaradhatatlan kelléke a cigaretta, ami majd a halálát is okozza. Találkoztunk nem sokkal azután, hogy megtudta halálos beteg.
- Barna, ha azt a sok jót el tudtam venni, amit Istentől kaptam, ezt is elveszem háborgás nélkül az Ő kezéből, mint Jób a szenvedéseit. – mondta, s a szeme most is mosolygott. Mikor bementem a kórházba meglátogatni őt, már nem tudott beszélni. Minden erejével mégis megpróbálta megértetni velem – kis cetliken, pedig már az írás is nehezen ment – hogy az Isten jó és szeret. Érdemes hozzá tartozni, neki adni magad. – formálta a szavakat az ajka. Az ágyon akkor már egy összetöpörödött rendkívül lesoványodott emberrel álltam szemben. Beszélgettünk, megitattam, s akkor éreztem először, hogy az a test, ami előttem van, arra nem kell tekinteni. Mert, én ugyanazzal a lélekkel találkoztam ott a kórházban, mint azelőtt. Benne semmi nem változott. Ahogy öregszel majd talán eszedbe fognak jutni ezek a sorok. De lássuk inkább az ígért verset.
Ha meghal valaki, akit szerettél,
félig te is meghalsz vele,
majd fél életed egésszé válik,
mert benned van tovább élete.
Csak néznek rád, hogy nem félsz a haláltól.
„halálba van elrejtve életed”
...és ezért szebben szolgálja a lelked
földi utadat. Meg a két kezed.
Minden „nagy” barátságnak, szerelemnek,
valami miatt vége szakad,
de amit úgy ajándékba kaptunk:
a Megmagyarázhatatlan megmarad. [1]
Az egyike volt azoknak, aki nemigen sietett a faluban. Lehet mondani, mert kevés dolga volt. De nem igaz, hiszen több mint huszonöt éven át szolgálta hűségesen a gyülekezetét. Valahogy azokra a szülőfalubeli parasztokat jutatta eszembe, akik nagyon lassan, nyugodtan, de folyamatosan tudták és tették a dolgukat. Egyszer a kukoricaföldön kapáltam egy nénivel. A reggeli napsugarak már kint találtak mindkettőnket, emlékszem a magam nagy vehemenciájával irtottam a gyomot. Le is hagytam az első órában rendesen Margit nénit, de ő csak dolgozott egy meghatározott belső ritmusra, s már a nap felénél látszott ezt az iramot hosszú távon én nem fogom tudni követni. A nap végére, szégyenszemre sorokat vert rám az ő csekély hetvenegy évével. Mária néni – ő vándorprédikátorként járta az országot - is ebben élhetett, mert 85 évesen egyszer én kísértem a vasútállomásra. Úgy éreztem elkésünk, ezért noszogatnom kell.
- Mária néni, lekéssük az utolsó gyorsot! – dadogtam kétségbeesetten.
- Isten soha nem siet!- válaszolta valami hihetetlen nyugalommal. Közben az egyik barátom előre szaladt, s lélekszakadva ecsetelte az állomásfőnöknek, hogy márpedig csak akkor indítsa el, ha már mi is odaértünk. Eközben mi nyugodt léptekkel közeledtünk, s a vonat valóban nem indult el, míg Mária néni fel nem szállt rá. Szerintem sok dologból mi csinálunk „nagy ügyet”, pedig az életünk vonata nem szaladna el, ha kicsit lassabban tennénk meg felé a lépéseinket.
Már az utód lelkipásztor engedett komolyabb betekintést az egyházi iratokba. Különleges érzés kinyitni azokat a hatalmas könyveket, látni a gyönyörű, kalligrafikus írásokat kereszteltek, halottak vagy éppen házasok neveivel. Igen tanulságos volt az anyakönyvekben való turkálás is, mert láthatóan ennek a falunak a lakossága néha közel került ugyan az elnéptelenedéshez a történelmi viharokban, de néhány tősgyökeres család folyamatosan vitte magával mindazt a lelki örökséget, ami ezt a kis közösséget összetartotta. Nehéz is lehetett bekerülni a jeneiek közé. Szinte lehetetlen volt, legfeljebb a komaság rendezett intézményének a kiaknázása útján. Vagyis komasági szerződést kötöttek a betelepülőkkel, ami elég szigorúan szabályozta a kialakult rokoni viszonyt. Persze akkoriban még nem futkároztak azonnal a fiskális réteg prominenseihez mindenféle szerződésszegések kapcsán, merthogy ez nem volt divat. Másfelől elintézték házon belül, ahogyan erre ma is láthatunk példákat a politikai elit, vagy a mundéros réteg ténykedése kapcsán. Meg a jeneik vallottak egy igen örökbecsű törvényt jelesen, hogy a „nyúl elugrik, de a bokor marad”. Mit is jelent? Kedves útbaigazítóm Havas Jucika volt újfent, aki nemcsak ezt magyarázta meg, de megmutatta a több mint százéves fogadó fennmaradt emlékeit.
- Mert a jöttmenteket semmilyen gyökér nem köti a faluhoz, bármikor, bármilyen veszélyre elugorhatnak, mint a nyúl – mondta a maga félénk, összeszorított ajkú stílusában – de a bokor, aki igazán kötődik ide évszázadok óta, az nem tud, és nem is akar a viharok elől elfutni!
- Hát akkor én már csak mindig nyúl maradhatok? – kérdeztem nevetve, ő azonban nem nevetett. Komolyan rám nézett, majd mint aki átérezve a helyzetemet megszánt csak annyit tanácsolt:
- Nősüljön be hozzánk, és legyenek jenei gyerekei, akik meggyökereznek itt, akkor magának sem kell tovább futnia a sorsa elől. – azzal sarkon fordult, és úgy otthagyott, mint az a református öreg bácsi (presbiter), aki élete tanácsát akarta átadni nekem. Fél órán át ecsetelte, hogy mi férfiak nem szoktunk kertelni (ezt nyolcszor mondta), és elmondjuk egymásnak, még ha kényes is (ezt csak hétszer). Egészen félrehívott, hogy senki még véletlenül se hallja meg, majd hozzátette, hogy most már magam is beértem abba a korba, mikor az lányokkal, asszonynéppel szemben teljesíteni kell a kötelességet, magot hagyni (stb.). Amikor már egészen biztos volt a dolgában, hogy nem hallhatnak meg, mélyen a szemembe nézett. Komoly hatásszünetet tartva adta át jelentőségteljes súllyal, ünnepélyesen saját élet bölcsességét, melyben ki tudja hány generáció tapasztalata rejlett: - Csak annyit mondok fiam: zeller és mogyoró! Így fordult sarkon, kimért léptekkel indulva, engem gondolataimba révedve hagyva. Azóta sem tudom, hogy ez mit jelent. Enni kell-e a szexuális éhség energiáinak megőrzése, megmentése érdekében. Ha igen, akkor hogy? Nyersen, sütve, főzve, előtte, utána, netán helyette, de ő ezt inkább magával vitte a sírba. A bácsi is így kapta, úgyhogy ezzel a tiszta ártatlansággal adta át a férfiak nagy titkát, amiben benne volt maga az élet, a mindenség, meg minden [2] . De vissza a nősüléshez, mert terelni nem szeretek (árnyaltabban nem mindig szeretek). Bár most meg eszembe jutott az egyik korábbi szomszédunk Pista bácsi, aki ha lehet mondani koránál fogva is, de természetéből adódóan is a terelések hihetetlen nagy mestere volt. Na, egyáltalán nem rossz értelemben. Ugyanis képzeld el kedves olvasóm, hogy valahová sietned kell, és ekkor találkozol kedves, mosolygó Pista bácsival, aki a kerítésre könyökölve hív magához, mert egy igen fontos dolgot kíván még utoljára mondani:
- Látom, siet Barna! Nekem is volt egy munkatársam a háború előtt, Ferike, aki állandóan sietett valahova. Különben Ferike lánya, aki Kunszentmártonban lett aztán fodrász, és rengeteg dolgot elmondtak az emberek, mert ugye a borbélynak régen is mindent elkotyogott az ember. Mert ha hiszi, ha nem vannak emberek, akiknek be nem áll a szájuk. Szóval ennek a Mariskának az utcájában lakott Kemény Jóska, megjegyzem igen nagydarab ember, hatalmas nagy lapát kezekkel. Az, ha meglegyintett valakit, az oszt nem sok sót ehetett már meg életében. Így voltak a gyerekei is féltek ám tűle, mint a rossebtől, mert mikor Bálint a középső fia elköltözött hazulról – különben az se volt zökkenőmentes abban az időben – és mindezt egy szuszra mondta el, bár kényesen vigyázva arra, hogy erős hatásszüneteket tartson, de csak addig, hogy ne tudj közbeszólni. Ez a különleges művészet húsz percnél kevesebb ideig nem tudott tartani, s ezalatt csak megadóan sóhajtozva lehetett bólogatni. A legszebb pillanat akkor következett be, amikor így folytatta:
- De hol is tartottam? Mit is akartam ezzel mondani? – s ekkor kínos csend ált be, de eközben te nem tudsz elköszönni, mert a fejéhez emelt ujjbegyeket összeérintő mozdulat teljes, közös koncentrációt kíván meg mindkét féltől. Szerencsés pillanatokban a „Ja megvan!” lavinaként indította útjára a következő számomra teljesen ismeretlen személynevek láncolatából összeállított folyományt. Esetenként az is megtörtént, hogy egyszerűen csak annyit bökött ki: - Ja, a sietség nagy átok, mert ezt a Ferikét egy villamos ütötte el a Nagyerdei körúton, azt hitte, hogy átér. – s röhögött. No, ebben a pillanatban van egy szikrányi lehetőség az elköszönésre. Persze az sem egyszerű „Jó egészséget Pista bácsi!”, hanem „Maga mindig megnevettet Pista bácsi” forma, s futtában még odamondod, hogy „Este találkozunk!”. Ennyit a házasság eltereléséről. Mert bevallom eléggé foglalkoztatott akkoriban ez a téma. Nem akarok poénkodni azzal, hogy most már más sem foglalkoztat, mert egy igen szeretetteljes család vesz körül, de ez magánügy. Ennyire azért nem tárok fel mindent lelkem legmélyebb bugyraiból, kedves minden lében kanál olvasó.
De maradjunk az egyházi leleteknél. Mivel tényleg nagyon kedves, sőt segítőkész volt a lelkipásztor velem kérdezgettem az itteni életről, emberekről, és hát az egyházról is.
- Ebben a faluban mindig nagy becsben tartották a pásztort. – s láttam a szemében azt a megmagyarázhatatlan tüzet beindulni. – 1570-től, szinte a reformáció kezdete óta, csupán néhány tucat prédikátor szolgált, mert szinte mindannyian hosszú időn át tették a kötelességüket, sok esetben a történelmi helyzet alatt sínylődve. – Így kezdte, s mesélt az akkori hit hősökről, én meg csak okos képet próbáltam vágni. Mert ugye régen volt már történelem lecke, s bevallom még a magyar történelem terén sem minden tiszta. Most azonban így hallva egy falu sorsán keresztül a történelmi események, már egészen kézzel foghatóvá vállnak. Ugyanis ha azt mondja valaki, hogy Árpád apánk itt állt meg pihenni ahol most állunk, az számomra sokkal kézzelfoghatóbb tény, mintha valaki az éppen aktuális törzsi viszályokat elemezné. Sokáig hallgattam, s egyszer csak kérdés nélkül is megkérdezett:
- De mit is beszélek ennyit. Ugye, holnap eljön az istentiszteletre? Remélem, s majd utána akár folytathatjuk is! – s magamat is meglepve, szinte kötelességszerűen vágtam rá, hogy természetesen jövök.
S másnap megszeppent kisdiák módjára ültem kissé kényelmetlenül a padsorok végében várva, hogy mikor szólnak rám mogorva feketébe öltözött emberek:
- Hé, ez az én helyem, honnan szalajtottak, hogy még ennyit sem tudsz? – de ezek az emberek nem szóltak, sőt nem is néztek kérdőn rám. Inkább mosolyogtak, köszöntek. Gyerekek is érkeztek szép számmal, aztán jött a számomra ismeretlen szokás halmaz. A sok felállás meg leülés, kicsit érdekes volt, mindig próbáltam nézni a többieket, hogy ők mikor, mit csinálnak. Az ismeretlen énekek sora, amit próbáltam hozzáértő módon végig tátogni. Kicsit úgy, mint a filmbeli Mr. Bean, aki nagy lendületekkel énekelte a jól ismert elnyújtott „halleluja”-kat, míg bele nem sült. Aztán igehirdetés valami számomra távoli világ történetéből. Egy két apróság megmaradt. Például, hogy ha Jézus tényleg feltámadt, valóban igényt tarthat a velem való közösségre? No meg, hogy ez azt is jelentheti, hogy létezik a túl világ, s hogy evilági tetteink bizony kihathatnak a majdani életünkre, mint a gazdag és Lázár történetének kapcsán kiemelt a pap (aki egyébként a reformátusoknál lelkipásztor). Az egészben talán az volt a legkínosabb, hogy mikor beléptem egy visszamaradott régi csökevényre számítottam, ehelyett egészen mai példákat, lelki útmutatásokat hallottam. Persze elképzeltem a falubelieket kétszáz évvel ezelőtt, ahogy az ünnepi, hímzett ruhákba öltözött menyecskék kart karba fonva énekszóval mennek boldogan mutogatva magukat a templom felé. Aztán hihetetlen szemérmesen hallgatják végig a magas röptű erkölcsi útmutatásokat, hogy aztán este a kerítés mögött mégiscsak szorongathassák választottjuk kezét. A prédikációból hol elkalandoztak gondolataim, hol visszatértek, így nem csoda, ha sok minden zavaros. Hiszen hogyan adjam fel teljesen önmagamat, pedig a televíziókból folyamatosan a legyél önmagad, érd el sikereidet szlogenek öntenek el. Lehet, hogy tényleg tehetnék egy kísérletet a nagy ismeretlen megszólításával. És miért járhattam szinte kézzel foghatóan múltbeli események között, ha a túl világból nincs átjárás? A gondolataimban észre sem vettem milyen gyorsan eltelt ez az egy óra. Kilépve a hűvös templomból szinte felébresztett forró kézszorítása, amihez dukált a lelkipásztor mosolygó arca is. Szerintem nem számított rá, hogy tényleg itt leszek (hacsak nem imádkozott magában ezért is).
- Örülök, hogy eljött hozzánk, máskor is várni fogjuk! - mondta, s valahogy elhittem neki, mert akkor is azt éreztem, hogy ez nem színlelés, hanem valódi. Azért a beszélgetésünk folytatása elmaradt, mivel őt mások ragadták el beszélgetni, és különben is következett a szent családi vasárnapi ebéd a gőzölgő húslevessel, meg a rántott csirkével. Naná, hogy krumpli pürével, és savanyú uborkával, legalább is a legtöbb háznál. Nekem ezen a napon Mona Lisa jutott. Irigykedsz, mi? Ez egy templomhoz közeli pizzéria fedőneve, igen rafináltan kitalálva, talán kicsit a tulaj nevére hajazva, no meg ugyebár olaszos hangzása azonnali élvezetet sejtet. Nem tiszte a történetnek, hogy olcsó marketingfogással csábítsa betérésre a fáradt utazókat, de el kell mondanom, hogy igenis finomat ettem. Persze mielőtt rendeltem a konyha irányába tekintettem, ahol derék munkával megőszült, széles derekú (persze jól nézett ki, a világ összes kincséért sem sértegetném) - mintha csak derék Petőfink róla formázta volna meg a helység kalapácsának szemérmetes Erzsókját - kedves szakácsasszony mosolygott rám vissza. Házias ízeket kértem, s nem is csalódtam. Desszertként még egy kis pizza is belefért, ami szintén kiváló volt, s jól esett a rántott husi, no meg a csapolt sör után. Apropó desszert. Nem vagyok az édességek nagy rajongója. Gyermekkoromban húsvétkor bontatlan Mikulás csomaggal tudtam megajándékozni testvéreimet, annyira nem érdekeltek az édességek. Később is beértem havi egy szelet rumos szelet csokival, ami egészen telített. De nem úgy a kolbász, vagy a finom sültek. A 18. születésnapomra aztán nem is tortát kaptam, hanem egy egészben megsütött finom báránycombot. Elképzelni sem tudtam volna nagyobb gyönyörűséget, mint mikor a filmekből jól ismert középkori jelenetet ismételhettem, a hatalmas cubák szájamhoz emelésével. Szinbád öröme futott bennem végig, megbizsergetve ízlelőbimbóimtól gyomorsavaimon át egészen valahol az alsó fertályom kimondhatatlan mélységéig mindent, amikor zamatos zsíros kezeim közel hozták életem egyik legjobb falatját. Édesanyám pedig boldog szemekkel nyugtázta megelégedésemet, mert hát az igazi anyáknak az adja a legnagyobb kulináris élvezetet, ha szerettük hasát megtelni látják.[1] Mi a címe a versnek?
[2] Melyik műben szerepel a fenti nagy kérdés, és mi a válasz rá?
