Mesék

A bolond falu

Ez a bolondos falu története. Ott olyan bolondos emberek laktak, hogy ollyant osztén a világon nem lehetett találni. No meg a bíró! Hát annak oszt párja nem vót. Hát egyik napon egy asszony elmegy a bíróhoz:

-Jaj, bíró úr, lagzihó készülődünk, oszt só meg csak egy csepp van! Adjon má tanácsot, mit tegyünk?
- Hát édes jányom, ha van egy csöpp sótok, a maradék sótokat vessétek el jó kövér fődbe, majd megszaporodik!
Nos, más se köllött az asszonnak, nagyon megörült, megy haza nagy örömvel. Már a kaputól kajbál:
- Hé ember, hozd a gereblyét meg az ásót!
- Minek az te?
- Most gyüvök a bíró úrtúl, azt mondja, hogy vessük el a sónkat, majd megszaporodik.
Na, úgy is tettek, fölástak egy darabot a kertbe, elvették a sót, legereblyézték. Oly jó esős idők jártak akkorába, jó meleg vót, egy reggel megy ki az ember, hát: hát szépen zöldül, ahol elvették a sót. Nagyon megörült:
- Hű, asszony, gyere csak! Kikelt a sónk!
Nagy örömökbe még a szomszédból is átkajabálták a szomszédasszont:
- Rozi te, gyere csak át, kikelt a sónk!
Na, csipdosgattak belőle, nyalogatják - hű, ugye állott szaga vót_ Csípte a nyelveket.
-Hű te, ilyen kicsi, oszt má milyen jól csíp! De jól jártok vele, sok sótok lesz.
Na biza várták, hogy majd a só fehéredik - nem fehéredett meg. Eljött a lagzi ideje. No ugye Sülde falujában kis házakat építettek, hát ugye a kis házra kis ajtót tettek. A menyasszony meg más falubúl hozták. No gyün elől a lakzis menet, nagy magos menyasszonyval, odaér: nem fér be az ajtón. Jaj, az örömanya elkezdett siránkozni:
- Szent Isten, íllyen csúfságot, mit szólnak nekünk a faluba, hogy a menyasszony nem fér be az ajtón!
Azt mondja a bíró nekik:
- Hát nincs más, emberek-asszonyok, a lábát el köll vágni a menyasszonnak, majd oszt befér az ajtón!
-Jaj, de- aszongya az ifjú -ha a lábát elvágjuk, hát akkor hogy megy be? - Hű, az ténleg nem jó!
Aszongya a házigazda:
-Nincs más, én veszem a baltát, kivágom az ajtót.
- Jaj, mán a lagzi napján nincsen poloska a tyúkra! - megint mondja a másik.
Hát azt mondja az egyik, a menyecske:
-Nincs más, le köll vágni a menyasszonynak a fejit!
- Jaj, mán a fejit mégse - mondja az örömanya -, hát nézzetek csak rá, hát a menyasszonynak a feje a legszebb!
Hát az ténleg nem jó. Ott tanakodnak, ott jajgatnak. Nagyapám nagyapja is meg vót híva a Lagziba, az oszt mán nem bírta hallgatni őket. Aszongya:
-Hát ide hallgassatok, hát hajoljon meg az a szép menyasszony, oszt majd befér az ajtón!
Hát úgy is történt. Meghajult a menyasszony, szépen befért az ajtón. Jaj, megvót a nagy öröm! Nagyapám nagyapját a főhelyre ültették. Itatták-etették.
- Igyon kend, egyék! De hogy hol született maga meg ez a nagy ész'? Hogy ilyen szépet, jót ki tudott tanálni!
Hát a bíró meg ül ottan hegyesen, olyan kényesen, egyszer kinéz az ablakon, aszongya:
- Hű, emberek, nagy baj van! Nézzetek csak ki, hogy a templomunkot hogy benyőtte a bodza meg a csipkebokor! Azt onnan ki költ húzni!
- Hát de hogy, bíró úr?
- Hát én mán kigondoltam: az asszonyok lagzi után hazamennek, fonják a kötelet éjjel-nappal! Az emberek meg addig vetnek.
Na, úgy is vót. Hazamentek az asszonyok, fontak kötelet. Mikor készen vót a nagy köteg, összedoboltatta a bíró az egész falu népit gyüjjenek össze! Összegyüttek, az a sok nép azt a nagy kötelet körültekerték a templomon, a tornyon, az egész falu belekapaszkodott, rángatták, a bíró meg vezényelt.
- Hó-rukk! Egyszerre!
Hát egyszer nagy csörrenés, elszakadt a kötet, rakásra estek. Jaj, alig bírtak fölkászmálódani. Na, mire fölkászmálódtak, ballagtak hazafelé, hát egyszer a bíró meglát egy nagy diófát, a sok dió húzta így az ágát egész a fődig.
Aszongya:
-Ide hallgassatok, emberek! Hát nem mehettek el a fa mellett, hát nézzetek csak erre a fára! Milyen szomjas. Ezt be köll húzni a patakba, oszt meg köll itatni!
No, belekapaszkodott az egész falu. De aszongya a bíró:
-Két ember menjen föl a fára! Meg jó megtolni! No, egyik aszondta:
- Én nekem a fejem szédül. A másik:
- Nekem a lábam fáj.
Senki nem akart fölmenni. Vót ott egy jó derék ember, aszongya:
- Majd fölmegyek én, bíró úr! Megtolom én azt a fát, mint annak a rendje! No, föl is ment a nagy ember a fára, a falu népe meg rángatta. Egyszer egy nagy reccsenés: a gally levágta az embernek a fejit, az ember leesett fej nélkül a fődre. Aszongya a bíró:
- Emberek, asszonyok, vót-e ennek az embernek feje, mikor ez fölment a fára?
Hát honnan tudjuk mink azt, bíró úr, hogy vót-e vagy nem vót'? - Hát senki nem tudta. Azt mondja a bíró:
-Menjetek, kérdezzétek meg a feleségit! Hát elmennek:
-Te Rózsi, vót-e az uradnak feje, mikor elment otthonrút?
-Hát honnan tudjam én azt, hogy vót-e vagy nem vót? Hagyjad, majd megnézem a kalapját!
Bemegy a házba, föltekint a fogasra:
-Halljátok, nem felém én azt a kalapot sehol! Csak lehetett neki feje akkor mikor elment itthonrúl, csak a fejín vitte el azt a kalapot.
No de hogy újra visszaértek, megtalálták bizony a fejet is, meg az embert is, eltemették. No de a bíró nem vesztette el a jókedvit. Azt mondja:
- Hát ide hallgassatok: nekünk, ennek a falunak, Sülde falujának elsőnek köll lenni a vármegyénél!
- De hogy, bíró úr?
- Úgy, hogy fölmegyek a Holdra.
-Jaj, bíró úr, hát az nagyon messze van!
-Dehogy van messze, nézzetek csak oda a hegy tetejire!
Hát akkor kelt fel a Hold, hát bizony közel vót a hegykő.
- Hát oda hordókot kiguringatni arra a nagy hegyre, oszt akkor én fölmegyek a hordó tetejire, rakjuk a hordót mindig följebb, mindig följebb, oszt a végín a Holdon leszek, oszt elsők leszünk a vármegyénél.
Na, úgy is vót. Másnap az egész falu tolta a hordókat ki a hegy tetejire. Rakták egymásra, a bíró meg mindig följebb. Mindig följebb. Na, elfogytak a hordók. Aszongya a bíró:
- Hát halljátok, emberek, hát adjatok még hordót!
- Há nincs mán, bíró úr, honnan?
- Hát nézzetek ott alulra, alattam azt a kettőt, az a kettő, arra mán semmi szükség nincsen!
Hát kivették a két hordót. a bíró lezuhant, nyakát törte. De ha akkor a bíró le nem esett vóna, most a mese is tovább tartott vóna.

Balogh Béni: Kámor kincse

Az írás megjelent a szerzőnek a Téka Könyvkiadónál,l990-ben megjelent, Omló bástyákon hulló csillagok című, valamint a Vártornyok és harangok című, a Novitas B Kiadó gondozásában l993-ban megjelent kötetében.

A festői szépségű Börzsöny keleti hegyeiben, Diósjenő fölött, egy meredek csúcson állott hajdanán Kámor rablólovag sziklavára...
Abban az időben több király vetekedett a magyar trónért, és több kiskirály gyötörte-szipolyozta a szerencsétlen haza még szerencsétlenebb népét. Könnyű dolog volt hát a "zavarosban halászni", magyarán: rabolni, fosztogatni.
Kámor kegyetlen, gonosz kényúr volt, aki az egész Börzsönyt, de a Duna kanyarulatának vidékét is rettegésben tartotta. Életének egyetlen célja volt: minél többféle kincs összeharácsolása. Rablóhadában nagyon vegyes népség verődött össze, akiket egyetlen dolog, a zsákmányszerzés tartott össsze.
Élt abban az időben a Börzsöny északkeleti vidékén, közel Diósjenőhöz egy öreg juhász. Ez a pásztorember akarva-akaratlan a rablólovagot szolgálta, annak a nyájait legeltette. Ennek a juhásznak volt egy kései gyermeke, egy csudaszép szőke hajú leányka, akinek Ilka volt a neve.
Felserdülvén, a gyönyörű leányzó szépségének híre messzi földekre eljutott... Jöttek is a kérők, egymásnak adták a kilincset, de az apa Kámor tudta nélkül nem merte senkihez feleségül adni.
- Nem is tudtam, hogy ily gyönyörű leányod van - szólott meglepődve a rablólovag, amikor a juhász engedélyt kért tőle a leánya férjhezadásához. - Ám ha az én birtokomon nyílik e szép virág - folytatta Kámor -, akkor nem engedem másnak leszakítani - és azonnal parancsot adott, hogy a szép leányt már másnap kísérjék fel a várba.
A juhászleány szépsége annyira rabul ejtette a rablólovagot, hogy azon minutumban menyasszonyául választotta.
- Három nap múlva megtartjuk a világra szóló lakodalmat! - adta ki a parancsot.
Mert, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem - ha kissé éltes korban járt is őkelme - még legényember volt a rablólovag.
Hamarosan nagy lakodalmat csaptak Kámor sziklavárában ahol jót mulattak a rablók, a mindenféle útonállók és a sunyi képű orgazdák, akik a rablólovag összeharácsolt holmijait értékesítették.
A szegény juhász és szépséges leánya, akik kénytelenek voltak beletörődni Kámor parancsába, összetörten gubbasztottak a rablók között, akik bizony alaposan felöntöttek a garatra.
A koldusok pedig - akik szép számban voltak ebben az időben - a vár árkai, sáncai körűl őgyelegtek alamizsnára, elhajított lakodalmi hulladékra várva.
Kámor azonban oly gonosz és kegyetlen volt, hogy nemcsak nem adott ezeknek a rongyosoknak, hanem martalócaival még el is űzette őket. A szerencsétlen koldusok jajgatva menekültek a haramiák korbácsütései elől.
A részeg Kámor - aki a vár egyik sarokbástyáján állva figyelte a koldussereg elűzetését, - a rongyosok ilyedt menekülését harsány kacajjal kísérte.
- Üsssétek a sok léhűtőt! - biztatta a martalócokat.
- Légy átkozott! Százszor légy átkozott! - kiáltotta vissza nagy merészen egy öreg koldusasszony, aki nagyobbnak, erősebbnek tűnt a többinél.
- Halgattassátok el a vén banyát! - adta ki dühös parancsát a rablólovag.
Ekkor azonban váratlan fordulat történt. A koldusasszony kicsavarta az egyik haramia kezéből a korbácsot, és többet közülük halálra korbácsolt.
- Öljétek meg a banyát! - dühöngött Kámor, látva, hogy martalócai alig-alig bírnak e nagyerejű koldusasszonnyal.
- Leendő lányod legyen boszorkány , aki haláláig elátkozott kincseidet őrzi! - így kiáltott a koldusassszony, majd a zűrzavarban egy váratlan pillanatban eltűnt a martalócok szeme elől.
Az egyik rabló állítása szerint hirtelen fekete hollóvá változott és elszállt a Börzsöny rengetegébe. Szavait azonban senki sem hitte el, mivel ugyancsak kapatos volt az ördögadta.
A fényes lakodalom után kerek egy esztendőre a volt juhászleány, a rablólovag felesége ragyogó szépségű leánygyermeknek adott életet. És a rablólovag aki idáig annyi bánatot, könnyet, nyomorúságot okozott az embereknek, végtelen örömében elhatározta: jó útra tér, és ezután semmi gonoszsággal nem terheli a lelkét.
Csakhogy már késő volt!
Abban az időben a vetélkedő királyok közül az Anjou származású Károly Róbert került hatalomra, ő teremtett rendet az országban, s a rablólovag hadait is szétverte, várát elfoglalta.
ĺgy vált földönfutóvá az egykori kegyetlen, ám leánya születése után jámbor emberré vált rablólovag. Olyan gyorsan kellett menekülnie, hogy minden értéke, kincse a várban maradt.
Egy ideig feleségével és szép leánygyermekével a hegyekben bújdosott, majd más országban keresett menedéket. Ott pedig közönséges zsoldos katonaként fejezte be kalandos életét.
Halála után felesége, a szépséges juhászleány, Ilka, és ugyancsak szép leánya, Milka hosszú-hosszú vándorút után hazatértek a Börszöny vidékére. Ám az emberek előtt nem merték felfedni kilétüket, mivel féltek ezek bosszújától. Gyógynövényeket, erdei gyümölcsöket, gombákat gyűjtöttek, és ebből tengették szerencsétlen életüket.
Egy csendes őszi napon a juhászleány, a rablólovag felesége, erdei kunyhójában örökre lehunyta a szemét... Búsult, búsult az árván maradt Milka, aki most már koldulásból tengette az életét. Ám egy alkalommal különös párbeszéd ütötte meg a fülét. Két juhász beszélgetett az erdőszélen.
- Kámor lovag olyan gyorsan menekült el, hogy rengeteg kincsét a vár egyik mély pincéjében felejtette - így az egyik.
- Tehát a sok kincs érintetlenül ma is ott van! - tette hozzá a másik.
Nagyot dobbant erre a Milka szíve.
A kincs pedig engem illet - gondolta boldog reménységgel. Azután hamarosan ásót-kapát, csákányt kerített, és az első holdvilágos éjszakán ásni kezdett a vár romjai között.
Ásott-ásott sok-sok napon át, de bizony semmi kincset nem talált.
Nem baj, majd holnap - reménykedett, és a legközelebbi holdas éjszakán ismét ásott tovább.
A kincsásó titokzatos leány és az óriási kincs híre hamarosan bejárta a vidéket, és kalandvágyó emberek éjnek évadján keresni-ásni kezdték Kámor kincsét... Ám ekkor a rablólovag lánya, Milka, megbőszült oroszlánként, üvöltve rontott rájuk, s ordította-kiáltozta: takarodjanak onnan, semmi közük az ő kincséhez!
Hamarosan el is tűntek is onnan a kincsásó emberek, és a titokzatos éji leány híre bejárta az egész környéket.
- Vagy bolond, vagy valami boszorkány - suttogták széltében-hosszában az emberek -, aki Kámor lovag elásott, elátkozzott kincsét őrzi.
Az évek pedig teltek, s azóta a bolondos Milka, Kámor "boszorkány" lánya is valahol az erdei avarban, kék ibolyák és hóvirágok szomszédságában alussza örök álmát. Ám Kámor kincsének legendája ma is él a diósjenői palócok emlékezetében... A két világháború között, mivel a hit reformátusokra és katolikusokra osztotta az embereket, az előbbiek, a "józanabb" hit követői badarságnak tartották az egészet, míg az utóbbiak jobban hittek benne.
Nosza, felkerekedtek hát a vastag nyakú diósjenői kálomisták, hogy végére járjanak a dolognak... Ástak-ástak rendületlenül az áldottak, de bizony kincsre sehol sem akadtak.
- Mese az egész - mondogatták, de egy dolog sehogyan sem fért a fejükbe; mégpedig az, hogy az üreg, a gödör, amit egész nap ástak, másnapra betemetődött, és kezdhették újra az egészet. Végül is megunták a dolgot, és dolgavégezetlenül hazavonultak.
- Ugye, hogy mégiscsak létezik Kámor kincse - hajtogatták suttogva a római hitet valló öreg anyókák. - Lám a rablólovag lánya, a boldogtalan Milka nem engedi, hogy a kálvinisták elorozzák a kincset... A koldusasszony átka pedig megfogant, mert a boszorkánnyá vált leány híven őrzi Kámor elátkozott kincsét.

Mindezen kalandos történet magvát pedig 1986 nyarán, Diósjenőn járva hallottam a helybéli gyerekektől, s tanáraiktól. (Végh József: Kámor című könyvéből)

Csali Mese

Haldoklott a szegény ember. Odament a három gyereki az ágyáho:

- Édesapánk, mit hagy ránk? Édesapánk, mit hagy ránk?

- A főd alatt, a főd alatt.

Avval lehunyta a szemit az öreg, meghalt, eltemették.

A három gyerek meg hozzáfogott a fődet túrnyi, hogy ott mi lehet. Végre tanáltak egy ládát. Bontják ki, hát benne egy kisebb láda. Bontják ki azt is, benne még kisebb láda.

Ahogy kinyitották a tetejit, egy kis egérke vót benne, kis rövid farka vót.

Ha a farka hosszabb lett vóna, az én mesém is tovább tartott vóna.

Nagy Zoltán -Nagy Ilona
Az ikertündérek - Akadémia Kiadó
Budapest - 1990

Karaffa Gyula: Csunnyamesék

részletek. Vigyázat csak erős idegzetűeknek!
Egyébként a költő Diósjenő közelében Nagyorosziban alkot ma is. Ezek a költemények a Csunnyamesék című könyvéből valók. Karaffa Gyula kvázi a nép fiaként, a nép nyelvén szól. Almási Miklós populárissal kapcsolatos észrevétele – ha általánosító, negatív előjelében nem is mindig helytálló – mindenképp pontos megfigyelés, hiszen a Csunnyamesék „élvezhetőségét [is] két tényező biztosítja: az egyik, hogy »titokban« visszautal a köznapi tapasztalatokra [...]; a másik, hogy bennük a befogadó saját vágyait látja testet ölteni” (Almási 1992: 100). Azon kijelentését is elfogadhatjuk, hogy „a populáris mese [...] a normálélet elvarázsolt metaforája” (Almási 1992: 100); „a befogadót a mese sokfélesége vonzza. Azt keresi, ami a magasművészetekből eltűnt” (Almási 1992: 102).

Nótaszó…

Vót eccer egy tanya, s azon éldegélt apóka anyókával. Igen csendes, megfontolt ember vót ez az apó, e mindent csak lassan szépen, csendessen tett, akármit es csányt. Csendessen trágyázott, halkan étetett, még halkabban kapált, kaszált, oszt mán soká es élt, s ha így marad, s száz esztendőt megél, akkor biza nagyon hosszú élete lészen néki! Ez az igasság!
No, eccer kinn jártak a határba anyókával, valami munkát végeztek a főggyükön. Hajják ám, hogy valahunnan, arrul az erdő felől nótaszó kerekedik feléjük, de az es olyan szép lassú vót, olyan igenyös, olyan teccős, olyan nékik való csendességes, hogyaszonygya:

Este a fonóba jártam,
ottan szép lejánt tanáltam,
szép lejánnak gyönge karja
az vitt éngem kárhozatba.

No, hallgassák, hallgassák a nótát, de mán csak kíváncsiak vótak, honnan ered, hát utánnanéztek. Hát hajják, mit es láttak! A bokrok ajján egy csóré legény fekütt egy csóré lejányon, oszt az danolt, oszt a ritmusra húzta-nyomta, húzta-nyomta. Fűrészeltek, no.
Teccett az anyókának amit látott, no, apjuk, próbájjuk csak münk es ki eztet a mókát, monta. Hát letették a kapát, oszt ük es bébuttak egy bokor alá, oszt bé es tette az apó, mer még tehetős vót a köpcije. No, bétette, oszt kezdi ű es a fűrészelést

Este a fonóba jártam,
ottan szép lejánt tanáltam,
szép lejánnak gyönge karja
az vitt éngem kárhozatba.

Hát ahogy fűrészel, mán az anyóka meglevesedett, kívánta vóna a kutyakocogót, hát reászólt az apóra:
-Te, papa, nem lehetne inkább aztat énekelni, hogy kispilisi faluvégen folyik el a kanális?
No, mivel az apó es ott tartott mán, hát biza reácsörditett erre az új nótára, oszt úgy elfűrészelték magikat, hogy aznap mán egy métert se kapáltak többet!
No, lássák, néha bizony elég egy időbe hallott nótaszó, hogy felizzon a parázs a lélekbe! Hát legyenek magik es nótázók gyakrabban!

Kinek lyuk vót a tenyerin…

Vót eccer egy falu, s annak egy korcsmája. Járogattak ide az emberek, ahogy illik vidéken, oszt iszogattak es serényen, ahogy illik a korcsmába. Oszt mikor mán iszogattak, biza előkerült a kivagyiság, meg az okosság itt es, ott es. Egyik okosabb vót, mint a másik. No, vót közöttük egy csendessebb ember, a csak hallgatta üköt a sarokbul, s jól szórakozott a katonatörténeteken, meg a nagyotmondásokon. Járt az ital mellé ez es a korcsmába, csak éppeg ezér egyetlen kanyit se kért el a korcsmáros. Nem es kérhetett, merhogy a söre az kifogyott gyakorta, de a történetek az emberek szájárul sohase! Olyan még nem vót ezen a búvalbaszott világon!
No, fogyott a pályinka, fogyott a sör, megerettek a nyelvek ma es, hát kezdődött a műsor:
-Hát hajják, én láttam eccer egy orvost, az ollyan ügyessen dógozott, hogy mikor levágta a vonat egy legénnek a lábát, az visszavarrta, s máma mán az a legén a legjobb futballista a környéken. - kezdte az egyik nagyivó.
-A mind semmi! Nálunk az egyik embernek a fejit vette le a kasza a szénásszekér tetejirül kilógva, oszt bévitték az orvosunkho, oszt az úgy reavarrta megent azt a fejet, hogy máma mán az az ember a sakkbajnok a környéken!
No, hallgatta a mi emberünk a sarokbul a nagyotmondást, gondolta, mostazeccer jól kibaszik vélük, megtréfálja az atyafiakat.
-Hát hajják, e mind semmi! Merhogy én vagyok a legjobb orvos a környéken! Hajják, az én tenyeremen egy órája még egy nagy lyuk vót, s mosmeg semmi de semmi. Meggyógyittottam magam. Lássák? - s felemelte a kezit feléjük.
-Máncsak eztet nem hisszük, hajjakend! Bolondiccson mást, ne minket hajja!
-Nem hiszik? Hát jöjjenek közelébb s nézzék meg saját szemükvel. S ha még akkor se hinnék… hát szagujják csak meg kentek, az orruknak csakcsak hinni fognak!
Odamentek hát s megbüzölték a tenyerit neki, s biza annak olyan pinaszaga vót, menten felhorgatt bennük az indulat. No, jót kacagtak a lyukas tenyerű emberen, s bár reá lettek szedve, azért kívánták igenyöst, hogy nékik es ilyen lyuk nőjön a tenyerikbe! Hát haza es szalatt valamennyi menten a feleségihe, szeretőjihe. Hogy oszt ottan mi vót, aztat én mán nem tudom, de nem es kell aztat firtatni. Vissza es gyüttek később a korcsmába mindahányan, s azóta es ott iszogatnak békével. De mán mindnek lyukas vót a tenyere!

Ott megy be…

Vót eccer egy fijatal pár. Hogy mikor s hogyan gyöttek öszve nem tudom, merhogy a lejány eszes vót, s ügyes vót, meg szép es vót, a legény meg afféle bamba jószág vót, a téj es megalutt a szájába, mielőtt lenyelte vóna. No, mégescsak egymásba bolondútak, oszt ha mán így esett, öszve es házasottak.
Elgyött a nászéccaka, bébuttak hát a vetett ágyba a dunyha alá, de ahogy bébuttak, az újember mán fújta es a kását. Elalutt, na! Nem erre számított az újasszony, hallott a mán a barátnéktul ezt es, azt es, hogy mi szokott történleni a nászáccakákon, meghogy mér es van az a kis repedés a lába közibe. De azt es hallotta, hogy a legényeknek más van ott, s hogy a kettő milyen jól öszvepászol. No, eztet akarta kipróbálni, ha mán öszveatta űköt a pap.
Gondolkodik az újasszony, mán mostan mi legyen, hogy vonnya magára az ura figyelmit, ha mán ilyen bamba, hogy elalszik a nászéccakáján, hát hozzászólott emigyen:
-Te, Józsi, maj’ meg vesz az isten hidege!
No, felrettent az újember erre, de csak álmos vót továbbra es, hát aszongya:
-Takarózz bé, ott a nagybunda a sutba! –oszt alutt tovább édesdeden.
Ette a méreg az újasszonyt, s esment keltegette az urát.
-Te, Józsikám, mán bétakaróztam, de még mindég fázok, gyere csak, oszt feküggy rám, melegiccs egykicsit!
Úgy es lett, de ahogy reáfekütt az asszonyra az ura, mán esment csak a kását futta a bambája.
Mit csinájjon, mán mit es tegyen az asszony, hogy egyértelmű legyen az akarattya, hát esment felkeltette az urát s mongya néki:
-Te, Józsikám, a lábom között van egy kis lyuk!
-Na látod Piroskám, meg es van a hiba! Tedd csak reá a tenyeredet, mer ottan megy bé a hideg beléd azon a kis lyukon! –válaszolta az újember, s mánes alutt tovább.
No, ezen az éccakán biza szüzen maratt az újasszony, de ügyes vót a, másnap este reávezette az ű bamba urát, hogy mire es való az a kis lyuk a lába között. Olyan sikerrel reávezette, hajják, hogy mán óta vagy hat pulyát es nevelnek!
Így van e lássák, mindent meg kell tanúni, sénki se gyün ki az annyábul készen!